A kézzel készített különleges használati tárgyak, befont székek segítenek becsempészni a népművészet egy kis darabját az otthonokba. Sokan gondolják, hogy a kukoricacsuhé értéktelen szemét, pedig csak egy kis fantázia kell és gyönyörű szép alkotások lehetnek belőle.
Nagyszüleink székei újra divatossá váltak. A kukoricacsuhé is alkalmas erre a célra, hisz természetes anyag. Az egyszerűen sorba felvetett mintát a székülőke fölött és alatt egy elkezdett szál körbe-körbetekerése (elöl és hátul fordulókkal). Ha ráülünk, egyszerre érezzük, hogy stabil és puha. Hosszabb üldögélés sem okoz kényelmetlenséget, párnát sem kell használni. Természetesen újonnan készített székvázat is be lehet fonni, a támla részen is lehet a kényelmességet biztosító mintás szövés. A gyerekek számára is készülhet csuhéval befont ülő alkalmatosság. Egy csuhéval befont szék, legyen az kicsi, vagy nagyobb, barátságossá, hangulatossá teheti otthonunkat.
anyaga: kukoricacsuhé
Barackmagos minta:
A vízszintes (behúzó) szálak lebegéséből adódik össze, melyek átlépik a felhúzó, vagyis függőleges szálakat. A minta beborítja a táska teljes oldalát, húsz soron át szélesedik, majd visszafordul. A rombuszos minta a közepétől egyenletesen szélesedik.
A csuhé felhasználás története
A kukoricacsuhé a fonható szálas anyagok közül a legfiatalabb a mi népi kultúránkban.
A Kárpát- medencében a kukoricacsuhé felhasználása akkor lendült fel leginkább, amikor a mocsarakat lecsapolták, és kevesebb lett a gyékény. A csuhézás a Jászságban, a Dél-Dunántúlon és Hajdú-Biharban vált a legelterjedtebbé.
A téli takarmánynak is használt kukoricahajat az Alföldön már a 19. században is használták házi faragású székek ülőkéinek és kezdetleges fekvőhelyeknek, a dikóknak a befonására.
A csuhé lábtörlő, -papucs és -szatyor készítése a 20. században, főleg az első világháború után terjedt el, és sok szegényparaszti családnak biztosított az önellátáson felül szerény téli keresetet. A csuhéfonás új keletű, mégis a szalmafeldolgozás mellett a legelterjedtebb paraszti házi munka, illetőleg háziipar volt, mivel nyersanyaga mindenütt rendelkezésre állt. Elterjesztéséhez az 1930-1940-es években szervezett háziipari tanfolyamok is hozzájárultak.
A kukoricacsöveket takaró leveleket nevezzük csuhénak, tájnevei: háncs, csuma, lapi. Színe a hófehértől az arany barnáig, minden árnyalatban megtalálható. A csuhé egy csodálatos élő anyag, a természet csöppnyi része. Sokan gondolják, hogy a kukoricacsuhé egy értéktelen szemét, pedig csak egy kis fantázia kell hozzá és egyedi hasznos tárgyak készíthetők belőle. A használati tárgyaktól kezdve, a lakásdíszekig széles a választék.
A lakás bármely pontján hasznát vehetjük, vagy akár csodálhatjuk őket.